Szóljon e történet arról a sötét korról, amikor a törvény és az igazság még csak néha jött látogatóba a mi szerény kis környékünkre. A jobbágynak nevezett rabszolgák története ez, kik erejükkel és könnyeikkel dolgoztak nap mint nap, míg munkájuk gyümölcsét mások élvezték. Őseink generációinak tucatjai éltek és haltak a középkor rabigájában.

A történetünk egy ködös őszi reggelen kezdődik az úr 1083-adik évében. Halkan szenvedő néma emberek ballagtak a poros úton fel a hegyre. A csendet csak az ökrök időnkénti bőgése és a szekerek kerekeinek kattogása törte meg. A fák leveleit lágy hűvös szellő lebegtette, kik a hajnali szürkeségben alvó óriásokként vették körül a némán haladó tömeget.

Az uraság, ki élet és halál ura volt a földjén, még komáival a kastélyban húzta a lóbőrt, a hajnalig tartó dorbézolás után. Fogdmegjei, csillogó kardjukkal oldalukon, lóháton követték a sorstalan népet. A szőlő, ahogy az szokás, a falu felett magasodó hegy déli lejtőin terpeszkedett. Mint minden föld és erdő a környéken, ez is a kastély urának birtoka volt.

A falu lakói, az uraság jobbágyai keményen megfizettek a kor igazságtalanságaiért. Saját földjük nem lévén, az úr birtokában lévő földeket művelték. A munkájukért csak annyit kaptak, amennyi a betevő falathoz épphogy csak elég volt. A robot alól kibújni nem lehetett. A lustaságot még fogalomként sem ismerték. Tett róla a falu ura, hogy aki nem dolgozik, hamar a saját bőrén érezze meg haragját.

A szüret naphasadtától jóval napnyugta utánig tartott, heti hat napon át. Csak azért nem minden nap, mert az aranyba öltözött egyház ragaszkodott a vasárnapi pihenéshez, a földesúr nagy bánatára. A szőlőt lemetszették a tőkéről, nagy ökröskocsikkal szállították le a major udvarára, ahol aztán napnyugta után a jónép, még órákig taposta a szemeket, hogy az utolsó csepp mustot is kisajtolják belőle.

Ebéd után, a föld nagybajuszú urát csak kiette a fene a szőlőbe. Kivitette magát, hogy gyönyörködhessen a szolgái munkájában. Ahogy lenni szokott, a szőlőmunkások csak bekaptak egy-egy szemet a leszedett fürtökről.  Feltűnt ez csakhamar a nagyságosúrnak is. Az arca paprikavörössé vált, a szeme villámokat szórt. Idegességében úgy káromkodott, hogy a fogdmegjei egy darabig nem is értették mit akar. A szavak egy részét még csak nem is ismerték. Aztán csakhamar felfogták az uraság óhaját. Botokat és madzagot kerítettek, és minden egyes munkásnak felpeckelték a száját, hogy ne tudjanak enni a szőlőből.

Innentől így szedték a szőlőt uruk kertjében a falu szorgos emberei. Csakhamar híre ment a környéken a „néma szüretnek”.   

A környék istenfélő urai nem nézték ezt jó szemmel. Nem sokkal ezután pont a környéken járt az ország mindenható ura, a Szent Király, ki a lovagok közt is a legelső volt. Épp felmérte környékbeli egykori besenyő birtokokat. Dolga egy közeli kastélyba vitte, ahol aztán ottani nagyúr egy érdekes útra invitálta. Az mondta László királynak, hogy olyat mutat, amelyet még biztosan nem látott. Ellovagoltak hát a lózsi szőlődombra, ahol épp nagyban folyt a munka. Rengeteg ember sürgött-forgott a tőkék körül, mégsem lehetett hallani egy sóhajtás nemsok annyit sem. Még a gyerekek is némán tették a dolgukat. A király körbelovagolt köztük, de csak a varjak károgását hallotta a feje fölül. Lepattant hát a lováról, és felkapott egy mellette elhaladó kisfiút. A gyermek tiszta könnyes szemében saját tükörképét látta, de ahogy lejjebb került a tekintete, meglátta a pecket a szájában. Szent ember lévén nem hagyhatta el a száját illetlen szó, de gondolatban sok parancsot megszegett a tízből. Azonnal megálljt parancsolt mindenkinek, a pöcköket kioldatta, a kíséretével és a szolganéppel pedig a helyi kastély irányába vette az útját.

A földesurat a saját népe előtt a kastély udvarán verette béklyóba és személyesen kísérte a soproni tömlöcbe. Ott aztán azzal búcsúzott tőle, hogy itt aztán lesz ideje gondolkodni a tettein.

A földesúr a hosszú idő alatt, amit a rácsok mögött töltött megjámborodott. Közben a rokonai kijárták a királynál, hogy bocsássa szabadon. László hajlandó is volt erre, de csak azzal a feltétellel, ha templomot épít a földesúr azon a helyen, ahol ezt az ocsmányságot elkövette.

Így épült meg hát a Szent István kápolna, mely aztán korokon át szolgálta őseinket és szolgál minket is mind a ami napig.

Azóta is szájról szájra jár ez a történet, a régmúlt homályából, korokon át, közvetítve az ősök történetét nekünk utódoknak.

                                                                                                                                                        2023.12.19 Pécel

  Sokan azt hiszik ismerik Jani bátyám történetét. Rengeteg pletyka terjeng az utolsó napjáról, de csak én voltam mellette mindvégig. Azért vetem papírra ezen sorokat, hogy elejét vegyem a további találgatásoknak.

  Amióta szegény Irma néném méltatlan módon eltávozott az élők sorából Jani bátyám követi akarta őt. Mindannyian tudjátok, hogy fejés közben Jani bátyám tehenét megcsípte egy darázs, és az ijedtében a másvilágra taposta a mit sem sejtő fehérnépet. Már itt megjegyezném, amit már ezerszer elmondtam, hogy súlyos tévedés, hogy Irma néném halálakor Jani bátyám a szekercéjével vett elégtételt szegény állaton. Bár soha többé nem látta senki a tehenet, az sem igaz, hogy még aznap este elásta hátul a kertben. Ezt biztosra mondhatom, mert végig ástuk nemrég a kertet, és nem találtuk meg sehol Becci maradványait.

  Szóval Jani bátyám már nagyon várta az utóbbi időkben a találkozást megboldogult hitvesével. Sokszor emlegette, hogy még megvárja a legkisebb unokájának is bekössék a fejét, és megy utána. Egy tucat unokája már megházasodott, csak a tizenharmadikra várt hát.

  Közeledett is nagy alkalom. Jani bátyám a 90. esztendejébe lépett, mikor a legkisebb unokájától is megkapta végre az esküvői meghívót.

  Innen mindenki ismeri a történetet. A nagy alkalom előtti hétvégén volt a híres meccs a faluban. Jani bátyám a szokásos vehemenciájával szurkolt. A falu másik felén is ki lehetett hallani a tömegből a hangját, ahogy a bírót és annak kedves édesanyját szidja. Itt is hozzátenném, hogy nem igaz, hogy a bíró lökte fel Jani bátyámat a meccs végén, mint ahogy sokan állítják. Én verekedtem össze a mélyen tisztelt sporttárssal, Jani bátyám nem fért tőlem hozzá, teljesen magától esett össze a hátam mögött. Innen vitte el a mentő. Már a beérkezés után közölték velem, hogy nincs szegények sok hátra. Soha nem ment kivizsgálásra, így a kór teljesen legyőzte a testét anélkül, hogy már bármit lehetett volna tenni.  Minden nap bementünk hozzá, de egész héten nem tért magához.

  Így aztán az egész rokonság megrökönyödött, amikor szombaton megjelent Julcsi esküvőjén. Szépen felöltözve, megberetválva jelent meg a templomban. Próbáltam vele beszélni, de csak annyit mondott, hogy eljött a kórházból és már nem kell visszamennie. Megjegyezném, hogy az a híresztelés, hogy az ablakon át szökött meg nem igaz. Már csak azért sem, mert a másodikon volt a kórterme. Erről a témáról sajnos a kórházzal való megegyezésünk miatt többet nem mondhatok.

  Nehezen, de belementünk, hogy még egy keveset maradhat a lakodalomban mielőtt visszavisszük a kórházba. Nehezen lépkedett már, de táncolt egy utolsót a kisunokájával miközben végig folytak a könnyei. Amikor végzett úgy búcsúzott, hogy már várja az ő Irmája. Ettől aztán Julcsinak is patakokban indult meg a könnye.

  Hogy ezután mi történt arról rengeteg pletyka terjeng. Kizártnak tartom, hogy a 90 éves Jani bátyám, aki menni is alig tudott a WC ablakon mászott volna ki, de az tény, hogy nem találtuk sehol. Az egész lakodalmas sereg őt kereste. Otthon is megnéztem náluk, de ott nem találtam. Persze a borospincébe nem mentem akkor még le.

  Már Gábor sógor, a körzeti megbízott is kereste a kollégáival, mikor végre rá találtunk. A többséggel ellentétben én biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan tette. Persze én sem értettem, miért szívta át az összes bort a hordókból a nagy dézsába és miért csak a vöröset, mikor a fehéret szerette. A lényeg, hogy ott találtunk rá, a dézsa borában lebegve.  

Így ért hát véget Jani bátyám hosszú, színes és különös élete, egy olyan történettel, amelyet sosem felejtünk el. Egy olyan férfi volt, aki mindig a saját szabályai szerint élt, és most, hogy eltávozott, hagyott maga után egy különleges emléket, amely örökké velünk marad.

                                                                                                           Nagylózsi Farkas Sándor - Pécel 2023.12.01

Egy csodálatos júniusi délutánon kimentünk focizni a barátaimmal a nagylózsi sportpályára. Nem volt ismeretlen a környezet, hisz a fél életemet itt töltöttem kisgyermek korom óta. A pálya, a Kisalföld szélén, de még az Alpokalja dús legelőin innen helyezkedik el.

A tavasznak épp vége lett, megkezdődött a kalászérlelő nyár, érződött a levegőn, hogy jó élni, minden szippantás a friss levegőből egy élmény volt. A vidáman ugráltak az egyik fűcsomóról a másikra a szöcskék, a magasban rótták végeláthatatlan köreiket a rájuk vadászó fecskék. Az ég kékjét csak néhány pajkosan játszadozó bárányfelhő törte meg. A város fergetegéhez képest ez a hely egy szendergő álomvilág volt, a vasárnapi ebéd után a helyiek otthonaikban pihentek, a környék csendjét csak néha egy-egy autó zavarta meg. Az ember nem hallott mást, csak a szél kellemes ringatózó dúdolását, és a madarak mesébe illő énekét. A barátaimmal a jóleső ebéd után, mint annyiszor már előtte ellenállhatatlan kísértést éreztünk, hogy ismét érezzük azt a csodálatos érzést amit a labda suhogó hangja okoz miután egy hatalmasat belerúgtunk.

Bár nehéz elhinni, hogy egy ilyen kis településen ennyien laknak, mégis 14 középkorú férfi vállvetve a pályára ment, hogy ott kiélje ősi ösztönét, és harcoljon a győzelemért, bármily kicsi is annak a jelentősége. Szerencsére nem volt lapos a labda, és volt két önként vállalkozó, aki beállt a kapuba, ami szerencsés, mert kapus senki nem szeretett lenni. Csak a miénk volt a pálya. Mindenki érezte, hogy valami nagy dologban vesz részt, a csapatjáték a győzni akarás a bajtársiasság, az egész heti stressz után ez egy felüdülés volt. Ronaldók és Messik rohangáltak az elrejtett kis pályán, esetenként pengés megoldásokat láthatott a szomszédos mezőn legelésző pár macska, ha néha a mi irányunkba pillantott.

Ezekben a srácokban a pályán eltöltött hosszú évtizedek nem csökkentették a játék iránti szeretetüket, még az ötven plusszos generáció is gyermeki lelkesedéssel vetette magát a játékba. Ez az utolsó generáció, aki még ezt teszi, a gyermekeink, csak a telefonjaikat nyomkodják, eszükben sincs a tűző nyári napon rohangálni vasárnap délután. Ha mi egyszer befejezzük, ez a világ elmúlik, ez is egy újabb dolog lesz, amit „elfújt a szél”. Számomra mégis ez volt az utolsó eset, hogy felhúztam a stoplist a lábamra.

Eddig elkerültek szerencsére a sérülések, ám ezen az álmos délutánon máshogy történt. Már majdnem befejeztük a játékot, amikor egy magasan repülő labda miatt felugrottam olyan magasra amennyire csak tudtam. Úgy éreztem magam, hogy repülök, mint Szergej Bubka a világhírű ukrán rúdugró, csak nekem nem kellett rúd hozzá. Az idő lelassult, csak én voltam és a felém szálló labda. Éreztem a legyek lassú röptét, a virágpollenek lágy rezgését a levegőben, a pálya szélén álló fa árnyékát ahogy az arcomra vetült. Szálltam a levegőben, mint egy gondtalan katicabogár, az élet apró örömei szélvészként rezegtették szelíd lelkem. Az a pillanat örökkévalónak tűnt, hittem, hogy sosem lesz vége.

Ebben a pillanatban, mint a Hindenburg amikor az első szikra pattant, az én gondtalan életem is lángba borult. Egy láb villant elő a semmiből, egyenesen a térdkalácsom kellős közepe felé tartott megállíthatatlanul. Talán Marsnak az ókori háború istenének lába lehetett, oly izmosnak és erősnek tűnt, hogy úgy érezem az egész bolygót el képes rúgni a naprendszerből egy másikba. A következő pillanatban a tudatomba hasadt, hogy térden rúgtak, ez majd holnap biztosan fájni fog. Ezután érkeztem vissza, mint egy tornász egy hibátlan ugrás után a simára nyírt nyár illatú gyepre. Meglepetésemre a lában nem követte az addig megszokott protokollt, és kártyavárként dőltem le őseim puha földjére.

Másnap mesélték, hogy velőtrázó reccsenés törte meg a jó hangulatot, bár ebből én akkor a sokk miatt semmit sem hallottam. A földre érkezés után tudtam hogy életem bimbózó folyama egy gáthoz érkezett. Láttam a társaim rémült arcán, hogy a nyugodt vasárnapi délután megtört, egy harcos elesett, a játék véget ért. A térdem mint egy rossz Picasso festmény, minden felé állt. A fájdalom melyet ezután éreztem, nem volt olyan nagy, mint a szégyen, hogy miattam lett vége társaim játékának.

Miután nem illő ilyenkor a lábat mozgatni, hátamat a kapufának vetve búskomoran vártam, hogy értem jöjjön a mentő, és elkezdődjön egy új kaland, melyben mint egy jó mozifilmet, közelről nézhettem a kórházi dolgozók mindennapi munkáját. Ott aztán átalakult a véleményem a világról, és új hőseim lettek, maguk a kórházi dolgozók.

                                                                                                     Nagylózsi Farkas Sándor - Nagylózs 2022.07.11

  Már eltelt vagy 30 esztendő, de még mindig bánat tölti el a szívemet, ha visszagondolok azokra a napokra. A nagy háború után jártunk. Megkeseredett emberek mindenütt. A fák már lehullajtották leveleiket, de a tél még nem érkezett meg teljes erejével.

  Egy esős, nyirkos hideg este tartottam hazafelé a templomból. Ott feküdt az utcán a sárban. Először nem is ismertem fel. Vérző homlokát a kezével fogta, elhaló hangon nyöszörögve fohászkodott segítségért. Nem volt senki más az utcán. Odarohantam segíteni, kendőmet a homlokához nyomtam, a vállamra támaszkova lassan jutottunk el a közeli kórházba. Nehezen vette a levegőt, alig érthetően gyengén ismételgette, hogy köszönöm, hogy segít rajtam Atyám.

  A kórházban ismertek, egyből segítettek. Ha nem én viszem, lehet el sem látták volna tisztességesen. Az ilyen lányokat nem szívesen kezelték. Csak ott a lámpa fényénél ismertem fel, hogy Ő az. Hogy juthatott idáig? Amikor az orvos közölte, hogy csak órái vannak hátra, megrettenetem. Nem emlékszem, hogy életemben éreztem volna még egy ilyet, pedig eltemettem anyámat és atyámat, számtalan borzalmat éltem át tábori lelkészként a doberdói mészárláskor. Mégis amikor ott álltam a halálos ágyánál, pont neki, összeroskadtam. Látni így összetörten azt a kedves drága arcot, mely valaha, még mielőtt az Úr a szolgálatára szólított, a boldogságot jelentette számomra.   

  Úgy fogtam megint a kezét, mint akkor egyszer régen. Számára már elveszett a külvilág, de bennem is meghalt valami akkor. A hozzá hasonlókat abban az időben egy pillangóhoz hasonlították, egy ártatlan gyenge, gyönyörű lényhez, mégis megbélyegezve őket. Mi vehette rá, hogy ezt az utat válassza? Már nem számított. Az ereje egyre fogyott, a lélegzete lelassult, majd elhalkult, eggyé vált az éjszaka csendjével. Nem tudom meddig maradtam még ott, élettelen kezét a kezemben tartva.

  Én temettem végül. Rajtam és a temető gondnokon kívül nem volt ott más. Mindig, ha arra jártam, megálltam a sírjánál. Egy alkalommal egy színes pillangó pihent meg rajta, és akkor sem röppent el, amikor megjelentem. Könnycsepp gurult végig az arcomon, egy csepp egy elfelejtett életért.

  Nem sokkal később a börtönbe hívattak. Egy szerencsétlen nyomorult várt rám. Rengeteg volt belőle akkortájt. A nyomor és a kilátástalanság csak úgy termeli az ilyeneket. Mindig ugyanaz a vége, pap, aztán kötél. Amint beléptem a cellába a szokásos látvány fogadott. Fiatal összetört férfi, akin az alkohol és a nélkülözés már letörölhetetlen nyomokat hagyott. Lassan meg-megakadva beszélt, végig sorolta minden bűnét, de én csak egyre emlékszem, arra az egyre. Tehát ő volt, ez az emberi roncs. Nem volt pénze, hogy fizessen. Dulakodtak, kilökte az utcára a szakadó esőbe, és addig verte a fejét az utcakőbe amíg elájult. Magam előtt láttam az egészet, magamban éreztem a fájdalmat. A cella megmozdult és forogni kezdett körülöttem. A következő amire emlékszem, hogy a börtönorvos ébresztget. Akkora már az ítéletet végre is hajtották. 

  Csak később tudtam meg, hogy az elítélt zokogva kiabálta, hogy addig nem ölhetik meg, amíg nem lett feloldozva. De ahogy egyszer ő sem kegyelmezett egy éjszakai pillangónak, úgy neki sem irgalmaztak.

  Még akkor első utam a temetőbe vitt. Csak álltam a sírjánál ott egy darabig, és csak ennyit mondtam: „aki ezt tette veled, már senkit nem bánt többé.”

                                                                                                             Nagylózsi Farkas Sándor - Diósd 2023.06.08