Szóljon e történet arról a sötét korról, amikor a törvény és az igazság még csak néha jött látogatóba a mi szerény kis környékünkre. A jobbágynak nevezett rabszolgák története ez, kik erejükkel és könnyeikkel dolgoztak nap mint nap, míg munkájuk gyümölcsét mások élvezték. Őseink generációinak tucatjai éltek és haltak a középkor rabigájában.

A történetünk egy ködös őszi reggelen kezdődik az úr 1083-adik évében. Halkan szenvedő néma emberek ballagtak a poros úton fel a hegyre. A csendet csak az ökrök időnkénti bőgése és a szekerek kerekeinek kattogása törte meg. A fák leveleit lágy hűvös szellő lebegtette, kik a hajnali szürkeségben alvó óriásokként vették körül a némán haladó tömeget.

Az uraság, ki élet és halál ura volt a földjén, még komáival a kastélyban húzta a lóbőrt, a hajnalig tartó dorbézolás után. Fogdmegjei, csillogó kardjukkal oldalukon, lóháton követték a sorstalan népet. A szőlő, ahogy az szokás, a falu felett magasodó hegy déli lejtőin terpeszkedett. Mint minden föld és erdő a környéken, ez is a kastély urának birtoka volt.

A falu lakói, az uraság jobbágyai keményen megfizettek a kor igazságtalanságaiért. Saját földjük nem lévén, az úr birtokában lévő földeket művelték. A munkájukért csak annyit kaptak, amennyi a betevő falathoz épphogy csak elég volt. A robot alól kibújni nem lehetett. A lustaságot még fogalomként sem ismerték. Tett róla a falu ura, hogy aki nem dolgozik, hamar a saját bőrén érezze meg haragját.

A szüret naphasadtától jóval napnyugta utánig tartott, heti hat napon át. Csak azért nem minden nap, mert az aranyba öltözött egyház ragaszkodott a vasárnapi pihenéshez, a földesúr nagy bánatára. A szőlőt lemetszették a tőkéről, nagy ökröskocsikkal szállították le a major udvarára, ahol aztán napnyugta után a jónép, még órákig taposta a szemeket, hogy az utolsó csepp mustot is kisajtolják belőle.

Ebéd után, a föld nagybajuszú urát csak kiette a fene a szőlőbe. Kivitette magát, hogy gyönyörködhessen a szolgái munkájában. Ahogy lenni szokott, a szőlőmunkások csak bekaptak egy-egy szemet a leszedett fürtökről.  Feltűnt ez csakhamar a nagyságosúrnak is. Az arca paprikavörössé vált, a szeme villámokat szórt. Idegességében úgy káromkodott, hogy a fogdmegjei egy darabig nem is értették mit akar. A szavak egy részét még csak nem is ismerték. Aztán csakhamar felfogták az uraság óhaját. Botokat és madzagot kerítettek, és minden egyes munkásnak felpeckelték a száját, hogy ne tudjanak enni a szőlőből.

Innentől így szedték a szőlőt uruk kertjében a falu szorgos emberei. Csakhamar híre ment a környéken a „néma szüretnek”.   

A környék istenfélő urai nem nézték ezt jó szemmel. Nem sokkal ezután pont a környéken járt az ország mindenható ura, a Szent Király, ki a lovagok közt is a legelső volt. Épp felmérte környékbeli egykori besenyő birtokokat. Dolga egy közeli kastélyba vitte, ahol aztán ottani nagyúr egy érdekes útra invitálta. Az mondta László királynak, hogy olyat mutat, amelyet még biztosan nem látott. Ellovagoltak hát a lózsi szőlődombra, ahol épp nagyban folyt a munka. Rengeteg ember sürgött-forgott a tőkék körül, mégsem lehetett hallani egy sóhajtás nemsok annyit sem. Még a gyerekek is némán tették a dolgukat. A király körbelovagolt köztük, de csak a varjak károgását hallotta a feje fölül. Lepattant hát a lováról, és felkapott egy mellette elhaladó kisfiút. A gyermek tiszta könnyes szemében saját tükörképét látta, de ahogy lejjebb került a tekintete, meglátta a pecket a szájában. Szent ember lévén nem hagyhatta el a száját illetlen szó, de gondolatban sok parancsot megszegett a tízből. Azonnal megálljt parancsolt mindenkinek, a pöcköket kioldatta, a kíséretével és a szolganéppel pedig a helyi kastély irányába vette az útját.

A földesurat a saját népe előtt a kastély udvarán verette béklyóba és személyesen kísérte a soproni tömlöcbe. Ott aztán azzal búcsúzott tőle, hogy itt aztán lesz ideje gondolkodni a tettein.

A földesúr a hosszú idő alatt, amit a rácsok mögött töltött megjámborodott. Közben a rokonai kijárták a királynál, hogy bocsássa szabadon. László hajlandó is volt erre, de csak azzal a feltétellel, ha templomot épít a földesúr azon a helyen, ahol ezt az ocsmányságot elkövette.

Így épült meg hát a Szent István kápolna, mely aztán korokon át szolgálta őseinket és szolgál minket is mind a ami napig.

Azóta is szájról szájra jár ez a történet, a régmúlt homályából, korokon át, közvetítve az ősök történetét nekünk utódoknak.

                                                                                                                                                        2023.12.19 Pécel