Már eltelt vagy 30 esztendő, de még mindig bánat tölti el a szívemet, ha visszagondolok azokra a napokra. A nagy háború után jártunk. Megkeseredett emberek mindenütt. A fák már lehullajtották leveleiket, de a tél még nem érkezett meg teljes erejével.

  Egy esős, nyirkos hideg este tartottam hazafelé a templomból. Ott feküdt az utcán a sárban. Először nem is ismertem fel. Vérző homlokát a kezével fogta, elhaló hangon nyöszörögve fohászkodott segítségért. Nem volt senki más az utcán. Odarohantam segíteni, kendőmet a homlokához nyomtam, a vállamra támaszkova lassan jutottunk el a közeli kórházba. Nehezen vette a levegőt, alig érthetően gyengén ismételgette, hogy köszönöm, hogy segít rajtam Atyám.

  A kórházban ismertek, egyből segítettek. Ha nem én viszem, lehet el sem látták volna tisztességesen. Az ilyen lányokat nem szívesen kezelték. Csak ott a lámpa fényénél ismertem fel, hogy Ő az. Hogy juthatott idáig? Amikor az orvos közölte, hogy csak órái vannak hátra, megrettenetem. Nem emlékszem, hogy életemben éreztem volna még egy ilyet, pedig eltemettem anyámat és atyámat, számtalan borzalmat éltem át tábori lelkészként a doberdói mészárláskor. Mégis amikor ott álltam a halálos ágyánál, pont neki, összeroskadtam. Látni így összetörten azt a kedves drága arcot, mely valaha, még mielőtt az Úr a szolgálatára szólított, a boldogságot jelentette számomra.   

  Úgy fogtam megint a kezét, mint akkor egyszer régen. Számára már elveszett a külvilág, de bennem is meghalt valami akkor. A hozzá hasonlókat abban az időben egy pillangóhoz hasonlították, egy ártatlan gyenge, gyönyörű lényhez, mégis megbélyegezve őket. Mi vehette rá, hogy ezt az utat válassza? Már nem számított. Az ereje egyre fogyott, a lélegzete lelassult, majd elhalkult, eggyé vált az éjszaka csendjével. Nem tudom meddig maradtam még ott, élettelen kezét a kezemben tartva.

  Én temettem végül. Rajtam és a temető gondnokon kívül nem volt ott más. Mindig, ha arra jártam, megálltam a sírjánál. Egy alkalommal egy színes pillangó pihent meg rajta, és akkor sem röppent el, amikor megjelentem. Könnycsepp gurult végig az arcomon, egy csepp egy elfelejtett életért.

  Nem sokkal később a börtönbe hívattak. Egy szerencsétlen nyomorult várt rám. Rengeteg volt belőle akkortájt. A nyomor és a kilátástalanság csak úgy termeli az ilyeneket. Mindig ugyanaz a vége, pap, aztán kötél. Amint beléptem a cellába a szokásos látvány fogadott. Fiatal összetört férfi, akin az alkohol és a nélkülözés már letörölhetetlen nyomokat hagyott. Lassan meg-megakadva beszélt, végig sorolta minden bűnét, de én csak egyre emlékszem, arra az egyre. Tehát ő volt, ez az emberi roncs. Nem volt pénze, hogy fizessen. Dulakodtak, kilökte az utcára a szakadó esőbe, és addig verte a fejét az utcakőbe amíg elájult. Magam előtt láttam az egészet, magamban éreztem a fájdalmat. A cella megmozdult és forogni kezdett körülöttem. A következő amire emlékszem, hogy a börtönorvos ébresztget. Akkora már az ítéletet végre is hajtották. 

  Csak később tudtam meg, hogy az elítélt zokogva kiabálta, hogy addig nem ölhetik meg, amíg nem lett feloldozva. De ahogy egyszer ő sem kegyelmezett egy éjszakai pillangónak, úgy neki sem irgalmaztak.

  Még akkor első utam a temetőbe vitt. Csak álltam a sírjánál ott egy darabig, és csak ennyit mondtam: „aki ezt tette veled, már senkit nem bánt többé.”

                                                                                                             Nagylózsi Farkas Sándor - Diósd 2023.06.08