Egy csodálatos júniusi délutánon kimentünk focizni a barátaimmal a nagylózsi sportpályára. Nem volt ismeretlen a környezet, hisz a fél életemet itt töltöttem kisgyermek korom óta. A pálya, a Kisalföld szélén, de még az Alpokalja dús legelőin innen helyezkedik el.
A tavasznak épp vége lett, megkezdődött a kalászérlelő nyár, érződött a levegőn, hogy jó élni, minden szippantás a friss levegőből egy élmény volt. A vidáman ugráltak az egyik fűcsomóról a másikra a szöcskék, a magasban rótták végeláthatatlan köreiket a rájuk vadászó fecskék. Az ég kékjét csak néhány pajkosan játszadozó bárányfelhő törte meg. A város fergetegéhez képest ez a hely egy szendergő álomvilág volt, a vasárnapi ebéd után a helyiek otthonaikban pihentek, a környék csendjét csak néha egy-egy autó zavarta meg. Az ember nem hallott mást, csak a szél kellemes ringatózó dúdolását, és a madarak mesébe illő énekét. A barátaimmal a jóleső ebéd után, mint annyiszor már előtte ellenállhatatlan kísértést éreztünk, hogy ismét érezzük azt a csodálatos érzést amit a labda suhogó hangja okoz miután egy hatalmasat belerúgtunk.
Bár nehéz elhinni, hogy egy ilyen kis településen ennyien laknak, mégis 14 középkorú férfi vállvetve a pályára ment, hogy ott kiélje ősi ösztönét, és harcoljon a győzelemért, bármily kicsi is annak a jelentősége. Szerencsére nem volt lapos a labda, és volt két önként vállalkozó, aki beállt a kapuba, ami szerencsés, mert kapus senki nem szeretett lenni. Csak a miénk volt a pálya. Mindenki érezte, hogy valami nagy dologban vesz részt, a csapatjáték a győzni akarás a bajtársiasság, az egész heti stressz után ez egy felüdülés volt. Ronaldók és Messik rohangáltak az elrejtett kis pályán, esetenként pengés megoldásokat láthatott a szomszédos mezőn legelésző pár macska, ha néha a mi irányunkba pillantott.
Ezekben a srácokban a pályán eltöltött hosszú évtizedek nem csökkentették a játék iránti szeretetüket, még az ötven plusszos generáció is gyermeki lelkesedéssel vetette magát a játékba. Ez az utolsó generáció, aki még ezt teszi, a gyermekeink, csak a telefonjaikat nyomkodják, eszükben sincs a tűző nyári napon rohangálni vasárnap délután. Ha mi egyszer befejezzük, ez a világ elmúlik, ez is egy újabb dolog lesz, amit „elfújt a szél”. Számomra mégis ez volt az utolsó eset, hogy felhúztam a stoplist a lábamra.
Eddig elkerültek szerencsére a sérülések, ám ezen az álmos délutánon máshogy történt. Már majdnem befejeztük a játékot, amikor egy magasan repülő labda miatt felugrottam olyan magasra amennyire csak tudtam. Úgy éreztem magam, hogy repülök, mint Szergej Bubka a világhírű ukrán rúdugró, csak nekem nem kellett rúd hozzá. Az idő lelassult, csak én voltam és a felém szálló labda. Éreztem a legyek lassú röptét, a virágpollenek lágy rezgését a levegőben, a pálya szélén álló fa árnyékát ahogy az arcomra vetült. Szálltam a levegőben, mint egy gondtalan katicabogár, az élet apró örömei szélvészként rezegtették szelíd lelkem. Az a pillanat örökkévalónak tűnt, hittem, hogy sosem lesz vége.
Ebben a pillanatban, mint a Hindenburg amikor az első szikra pattant, az én gondtalan életem is lángba borult. Egy láb villant elő a semmiből, egyenesen a térdkalácsom kellős közepe felé tartott megállíthatatlanul. Talán Marsnak az ókori háború istenének lába lehetett, oly izmosnak és erősnek tűnt, hogy úgy érezem az egész bolygót el képes rúgni a naprendszerből egy másikba. A következő pillanatban a tudatomba hasadt, hogy térden rúgtak, ez majd holnap biztosan fájni fog. Ezután érkeztem vissza, mint egy tornász egy hibátlan ugrás után a simára nyírt nyár illatú gyepre. Meglepetésemre a lában nem követte az addig megszokott protokollt, és kártyavárként dőltem le őseim puha földjére.
Másnap mesélték, hogy velőtrázó reccsenés törte meg a jó hangulatot, bár ebből én akkor a sokk miatt semmit sem hallottam. A földre érkezés után tudtam hogy életem bimbózó folyama egy gáthoz érkezett. Láttam a társaim rémült arcán, hogy a nyugodt vasárnapi délután megtört, egy harcos elesett, a játék véget ért. A térdem mint egy rossz Picasso festmény, minden felé állt. A fájdalom melyet ezután éreztem, nem volt olyan nagy, mint a szégyen, hogy miattam lett vége társaim játékának.
Miután nem illő ilyenkor a lábat mozgatni, hátamat a kapufának vetve búskomoran vártam, hogy értem jöjjön a mentő, és elkezdődjön egy új kaland, melyben mint egy jó mozifilmet, közelről nézhettem a kórházi dolgozók mindennapi munkáját. Ott aztán átalakult a véleményem a világról, és új hőseim lettek, maguk a kórházi dolgozók.
Nagylózsi Farkas Sándor - Nagylózs 2022.07.11
