Ebergőcz! Az a mesebeli hely, ahol gyermekkorom legszebb napjait töltöttem. A kis falu egyetlen kincse nem csupán a friss, tiszta forrásvize volt, hanem az a határtalan nyugalom is, amit ez a pöttöm település árasztott magából.

Mindig is a börgőczi nagyszüleim voltak a hőseim. Ők is felköltözhettek volna a város kényelmébe, de sosem hagyták el a szülőfalujukat. Nagypapám egész életében nem járt három falunál messzebb. Én, akit messze sodort az élet, azóta is nap mint nap megkönnynezem, hogy el kellett hagynom ezt a mesevilágot.

Történt egyszer, hogy egy őszi napsütéses napon a család apraja-nagyja, de még a városból a rokonok is, összegyűltek a mamám börgőczi kukoricásában. Évente visszatérő esemény volt ez, egyfajta testvér találkozó. A városba keveredett nagynénik, nagybácsik ilyenkor visszatérhettek a gyökereikhez, és közben végezhettek egy kis falusi munkát.

A kukoricás a temető szomszédságában volt. Nem volt nagy terület, ezért legtöbbször már délre a sok szorgos kéznek köszönhetően végeztünk is a munkával. Falusi kisgyerekként megszokott volt számomra a mezei munka. A friss levegőn dolgozni még mindig jobb volt, mint egész nap az iskolapad fogságában görnyedni.

Édesanyám a szomszéd faluba, Nagylózsra ment férjhez. Amikor gyermekként visszamentünk nagyszüleinkhez, bátyám és én, amolyan idegenek voltunk Börgőczön.
Nem is a nevemen hívtak, hanem csak hogy „kis Lozsi”. „Hozd ide azt a vödröt, te kis Lozsi!” „Ne lazsálj annyit, te kis Lozsi!” — szólítottak rövid „o”-val, ráadásul.

Volt egy nagyhangú rokon is a városi vendégek között, akit ugyanúgy hívtak, mint engem. A nagymamám egyik sógora volt a sok közül. Ő és a felesége Börgőczről költöztek be a városba, a vasútállomás mellé, egy jobb élet reményében.

Egyszer véletlenül a lábára ejtettem egy kukoricával teli vödröt, és erre ő rám ripakodott:

• „Az anyád mindenit, te ködtuló Lozsi!”

Annyira megijedtem, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy megkérdezzem tőle: miért is vagyunk mi „ködtulók”? Meg aztán hogyan lehet egyáltalán a ködöt tologatni? Este, amikor megkérdeztem édesanyámat, hogy miért is hívnak minket Nagylózsiakat „ködtulóknak”, ő nem tudott válaszolni.

Körbekérdeztem a rokonokat, barátokat, de biztosat ők sem tudtak mondani.
Édesapám, aki racionális ember volt egész életében, azt mondta, hogy Börgőczön gyakran van köd, olyankor is, amikor Lózson nincs, így az ottaniak joggal gondolhatják, hogy mi toljuk oda a ködünket. Valaki azt mondta, hogy a Lózsiak egyszer régen, egy szökött rabot kerestek láncban a ködben, így egy idegen, aki látta őket, azt hitte, hogy a „ködöt tolják”. Mások azt mondták, hogy egyszer a nagy ködben, Lózsról Kövesd felé vittek egy szekér szénát, de a lovak lesántultak, és egy csapat ember kezdte feltolni a szekeret a dombon, de a ködben a szekér nem látszott messzitől, erre aki látta őket, rájuk fogta hogy ködtulók.

Évekkel később ismertem meg az igazi okát ennek. Egy bőrgőczi búcsú alkalmával beszédbe elegyedtem egy helybéli öregasszonnyal. Szó szót követett, és amikor megtudta, hogy nem tudom, miért vagyunk mi, Lózsiak „ködtulók”, elmesélte nekem a történetet.

Még öreganyái öreganyáinak idejében élt egy süketnéma kislány Nagylózson. Egy ködös őszi reggelen észrevette, hogy a kutyusa szélnek eredt. Ő rögtön utána iramodott, hogy megkeresse. Mivel nem találta a környékükön, a nagyerdő felé vette az irányt, ahol a régi szőlőhegyen szokott játszani a kis kedvencével.

Ez még abban az időben volt, amikor a Nagylózsi szőlő jóval feljebb volt a gyümölcsös úton. Meg is találta a kis kedvencét a bőrgőcz felőli mezőn. Ám ekkor a kutyus észrevett egy vadnyulat, és üldözőbe vette. A kislány utána futott, de a nagy ködben eltévedt.

Közben a szülei is keresni kezdték. Mikor nem találták sehol, riasztották a szomszédságot, és mindannyian a keresésére indultak. Mivel a kislány süketnéma volt, hiába kiabáltak volna neki, a nagy ködben pedig nemigen láthatták. Így láncot alkotva, egymás kezét fogva fésülték át a környéket mezőről-mezőre.

A kislány közben rátalált a gyümölcsös útról Börgőczre vezető földútra, és okosan elindult rajta az egyik irányba. Hamarosan arra jött egy börgőczi ember a szekerén, aki épp szénáért tartott, amikor meglátta a pityergő csöppséget. Megismerte a kislányt. „Mákos uccse, micsinász itt a hidegben?” — szólította, majd felültette maga mellé a bakra. Megfordította a szekeret, és elindult Lózs irányába, hogy az „Alszeg”-nek hazavigye.

Hamarosan pontosan a kislányt kereső „ember-láncba” botlottak. A börgőczi vicces ember hangosan odakurjantott a Lózsiaknak:

• „Na mi van? Ti is a ködöt toljátok? Ahelyett, hogy a gyereket keresnétek?”

Nagy volt az öröm, hogy előkerült a kis kósza, de a ködtuló becenevet ezután nem lehetett lemosni a Lózsiakról.

Így lettem hát én is, és minden Lózsi „ködtuló” a bőrgőczi népek szemében.

                                                                                                           Nagylózsi Farkas Sándor - Pécel 2024.12.23